Egy uralkodó egyesít, ellentétben egy megválasztott elnökkel, akinek definíció szerint mindig megosztania kell.

Az uralkodó dinasztia az állam és a nemzet egységének transzcendens szimbóluma – egy nemzeté politikai, nem etnikai értelemben: anyanyelvüktől függetlenül minden lakosnak egy közös királya van. Jó példa erre Belgium, amely egyesítő király nélkül már régen szétesett volna.

Az uralkodót nem korlátozza választási ciklusának vége, és nem kell engedményeket tennie választóinak ahhoz, hogy újraválasztják.

A dinasztikus elvek szerint az uralkodó természetesen úgy kormányozza az országot, hogy azt utódjának a lehető legjobb állapotban adja át.

Egy köztársaságban minden hatóság és képviselő legitimitását az általános választásokból nyeri. Így terhelik őket az ilyen legitimitás kockázatai (rövid távú célok előnyben részesítése a stratégiai célok rovására, a választók aktuális hangulatán alapuló döntések meghozatala stb.). Ezért nagyon hasznos, ha a rendszer legalább egy eleme más típusú legitimitással is rendelkezik, mivel ez jelentősen erősíti az ellenőrzések és ellensúlyok rendszerét.

A modern monarchiákban az uralkodó gyakran erkölcsi példakép, viselkedési normát jelent alattvalói számára.

Ugyanakkor igaz, hogy a jelenlegi monarchiákat folyamatosan „fenyegetik”, mivel a legtöbb országban a parlament nagyon gyorsan eltörölheti a monarchiát és kikiálthatja a köztársaságot. Ezért is van az, hogy egy felelős monarcha elkerül mindent, ami veszélyeztetheti a monarchiát, és felelősségteljesebben, mérsékeltebben, a szabályokat és törvényeket jobban tiszteletben tartva viselkedik, mint sok megválasztott államfő. Erre kirívó példa Juan Carlos de Bourbon spanyol király lemondása és a trón 2014-es átadása utódjának, Felipének.

Az uralkodókat általában gyermekkoruktól kezdve felkészítik küldetésükre; a modern monarchiákban a hercegek és hercegnők általában számos feladatot látnak el az uralkodó nevében.

A korai felkészülésnek köszönhetően az uralkodó tökéletes szakember, aki természetes módon a legapróbb részletekig elsajátítja az országvezetés művészetét.

A monarchiák képesek örömben egyesíteni az embereket; a modern monarchiákban azt látjuk, hogy minden királyi gyermek születését, a trónátadást és más fontos eseményeket az emberek spontán örömmel ünnepelnek. Egy köztársaság ezt nem teheti meg; az emberek csak akkor örülnek együtt, ha a nemzeti csapat megnyeri a bajnokságot, de ez egy monarchiában is érvényes...

Ha az uralkodó rendelkezik a szükséges hatalommal, akkor irányító elem lehet a választott politikusok felett, Ferenc József császár elvét követve, aki kötelességének tartotta megvédeni népét politikusaiktól.

A monarchia gazdaságosabb és gazdaságilag hatékonyabb – nemcsak hogy nincsenek választási költségek, de egyetlen bíróság sem engedheti meg magának a pazarlást (5. pont).

A monarchiákban, akárcsak Ausztriában, az uralkodó családhoz kapcsolódó turisztikai kiadások fontos bevételi forrást jelentenek.

A tudományos összehasonlítások azt mutatják, hogy a monarchiák a belső konfliktusok, a végrehajtói elmaradások és a végrehajtói önkény korlátozásával kedvezőbb környezetet biztosítanak a gazdasági sikerhez, mint a köztársaságok.

Az uralkodó nemesi jogokat adományozhat, ami középtávon javuló morálhoz és méltóbb környezethez vezet; vállalkozók, tudósok, tanárok, orvosok, sportolók, művészek stb. érdemeik alapján előléphetnek a nemességbe, feltéve természetesen, hogy életükben nem sértik meg az alapvető erkölcsi elveket. A végső előléptetés lehetősége tehát önmagában is korrigálja a potenciális jelölt viselkedését és cselekedeteit.

A monarchia költészet, a köztársaság próza, sőt, nem is valami jó.